Apró emlékképek tömkelege tódul az agyamba, egyfajta montázs, amelyből lassan összeáll egy folyamat. Alsó tagozatban Kiss Józsefné (Matild tanító néni) terelgette sorsomat. Emlékszem, egyszer nagyképűen közöltem, hogy nincs szükségem matek házit írni, mire egy szöveges feladattal bebizonyította, hogy szükségem van rá. Felsőben Kárpáti Imréné osztályfőnököm hangoztatta, hogy a legfőbb embernek maradni minden körülmények között. Akkor még megmosolyogtuk, de később bebizonyosodott, igaza volt. Kiss István tanár úr fejre koppintásaitól a mai napig sem keverem össze az Aranybulla kiadásának évét a honfoglaláséval, vagy bármi mással.

Dömötör Jánosné tanárnő két mondat után kiszúrta, hogy nem olvastam el az Egri csillagokat, helyette síelni voltam a Mecsekben, a film meg kissé eltért a könyvtől. Hepp Gyula tanár úr a legváratlanabb helyzetekben vágott a hátamra rossz tartásom miatt. Egyébként Ő szerettette meg velem a fizikát és a matematikát. Hirt János tanár úrnak a kézilabda iránti kötődésemet köszönhetem, amit még főiskolás koromban is műveltem. Az iskolai énekkarban én voltam az egyetlen szopránénekes fiú. Ez nem a másság jele, csak későn mutáltam. Azt, hogy tehetségem van a műszaki pályára, Baranyi Józsefné tanárnő fedezte fel egy gyakorlati óra alkalmával, amikor sikerült két vonalzó segítségével egyenes vonalakból lerajzolnom egy gereblyét. A mai napig is tudom az oroszóra elején elhangzó jelentést, de csak az akkori osztálylétszámmal. Somogyi László tanár úr nemcsak a rajztudomány rejtelmeibe vezetett be, de megszerettette velem Robert Merle-t is, mert amíg mi rajzoltunk, érdekes regényeket mesélt nekünk. Egyébként, mint napközis tanáromnak, szintén neki köszönhetem a sport iránti szeretetemet is. A délutáni focimeccsek elmaradhatatlanok voltak. Egyedül az erdei atlétikai verseny után volt rajtam több kullancs, mint anyajegy. A ballagási Ady versbe majdnem belesültem, szerencsére Kiss József tanár úr a legjobbkor volt a legjobb helyen, és kisegített.

Akárhogy is, ez a mi iskolánk, az én iskolám volt. Erre büszke vagyok. Középiskolában sokszor az itt megszerzett ismeretekből éltem, és ez tanáraimat dicséri. A szakközépiskola után előbb a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán, majd a Budapesti Műszaki Egyetemen végeztem, de ha jobban belegondolok, a tanuláshoz való viszonyomat, hozzáállásomat már az általános iskola kialakította, és ezt a szemléletet vittem tovább magammal.

Elnézését kérem azoknak, akiket név szerint nem említettem. Ők tudják, nem a nevek számítanak, hanem az évek múlva meghittnek tűnő iskolai tantermek, a tábla, a padok. Amikor betérek ebbe az intézménybe, mindig azt kutatom, mi az, ami ugyanúgy megmaradt, mint annak idején. Szerencsére mindig találok valamit, ami megindítja emlékeimet. Most is így történt. Ma ezek az emlékképeim voltak. Ma az iskolámban jártam, az én iskolámban.

Megkopott padok között szánkózik az emlék,
törött, fehér kréta fuldoklik saját porában,
udvarra néző torokszorongás mardossa
egyre mélyülő gondolataimat,
ma itt jártam az iskolámban.

Albrecht Ferenc