Most meg itt ülök az íróasztalnál, a több hét óta kavarogó gondolatokkal és az emlékekkel a fejemben, az összegyűjtögetett, lejegyzett szavakkal a cetliken. Arra gondolok, mennyivel egyszerűbb mindez a személyes találkozásoknál, osztálytalálkozókon. Mert csak kérdezünk: „Emlékszel...?” Erre aztán mindenki bólogat, hozzáfűz megjegyzéseket, kiegészít, vagy éppen jót nevetgél az elhangzottakon.

Most pedig itt ülök egymagam, emlékeimben kutakodva rendeznem kell mondanivalómat, szépen megfogalmazva, leírva helyesen, bízva abban, hogy majd aki megtisztel, és elolvassa írásomat, majd gondolataiban tovább folytatja, kiegészíti, esetleg megcáfolja, de mindenképp velem emlékezik.

43 éves vagyok, és rá kellett döbbenem, hogy olyan távolinak tűnnek ezek az események, olyan más volt a világ (ahogy mi is hallottuk ezt oly sokszor szüleink- től) mintha egy más bolygón éltünk volna.

Általános iskolás gyermekként az 1970-80-as években sok mindent megtanultunk. Aztán később volt, amit átértékeltünk, de talán még több, amit ma is értékelünk.

1974-ben lettem első osztályos. Imri Zsuzsa néni volt az osztályfőnököm, tanító nénim.

Talán már akkor elképzeltem, mi akarok lenni, ha nagy leszek. Hogy Zsuzsa néni vagy tanító néni, azt nem hiszem, hogy eldönthettem volna, mert különválasztani nem lehetett a kettőt.

Azt viszont tudtam, hogy kötelességeim vannak: szépen kell írnom, olvasnom és a házi feladatot is el kell készítenem, mert a szigorú, következetes számonkérés utáni simogatás és kedves mosoly, amiben részem volt általa, a volt óvodás társaim, akkori osztálytársaim előtt, mindennél többet ért. Így aztán igyekeztünk mindannyian kivívni ennek lehetőségét, néha versengésbe is átcsapva.

Talán még emlékeznek a kedves olvasók a feketére lefestett füzetlap-alátétre, amire remekül lehetett krétával ráírni a fejszámolás eredményét, amit aztán minél gyorsabban fel kellett mutatni! Az volt ám az igazi megmérettetés!

Aztán egyszer csak elkezdődtek az igazi versenyek. Kisiskolásként nem is tudtuk, mi az a járási „Ki mit tud?”, csak annyit, hogy meg kell tanulni egy mesét, mert a tanító néni szeretné, ha szépen elmondanám.

Ma is előttem van, ahogy a Zsuzsa néni otthoni főzés közben, kis kendővel a fején készít fel a versenyre, és megkérdezi: „Szerinted így károg a varjú? Hát nem! Így!” Soha nem kérdőjeleztem meg – azóta sem – ezt a különös varjúkárogást.

Aztán sokan lettünk, és két osztály lett belőlünk, persze csak helyileg, formailag.

Két fiatal osztályfőnököt kaptunk 5. osztályban: Szem Mária matematika-kémia szakos tanárnőt és Hirt János orosz-testnevelés szakos tanárt.

Szóval felső osztályok. Tanárok, tantárgyak, közösségi élet, felelősség az elvállalt munkáért, egymásra való odafigyelés, barátság.

Ma már elcsépelt szavaknak tűnnek, de tudjuk, mennyire fontos dolgok ezek az életünkben. Mi mindannyian, akik e közösségben nőttünk fel, tudjuk még ezeknek a jelentőségét, fontosságát.

Tanáraink egy-egy mondata, tekintete él még bennünk. Felidézzük, megemlítjük még akkor is, ha néha mosolyt csalnak arcunkra, akkor is, ha pedagógusként az én számból is elhangzanak...

Ki ne emlékezne Kárpáti Zsuzsa néni „De hát emberek vagyunk!” – mondatára; Kiss István tanár úr mosolyára és kézmozdulataira; Kiss József tanár úr felolvasásaira, a vele való beszélgetésekre; Kresz Józsi bácsi fizikai kísérletei előtt elhangzó: „Na mos Fidel Kasztró!” felkiáltásra (amire nagy sikerrel mindenki felemelte a fejét, és rájöhetett, hogy már megint lemaradt valami fontos, az elkövetkezendő percek megértéséhez hasznos információról); Markovics Erzsi néni szigorú tekintetére, amikor a hagymát nem a megfelelő módon dugdostuk a földbe, vagy épp a kiszabott és megvarrt szoknyát a térdünkig sem tudtuk felhúzni; Szem Marika kedves mosolyára, amikor rájöttünk, hogy a Rubik-kocka színes oldalait sokkal egyszerűbben is ki lehet rakni, ha szétszedjük; Hirt János csendes várakozására, amíg a ruháinkat összetűrtük a tornaöltözőben annak rendje és módja szerint...

Ki-ki folytathatja még.

Egyik tanítványom a napokban megkérdezte tőlem, mi volt a legnagyobb büntetés az iskolában, amikor még én jártam ide. Gondolkodás nélkül tudtam rá a választ: ha egy rosszul sikerült felelet után a szüleim találkoztak az utcán a tanáraimmal. (Ugye kedves olvasó, te is ismered ennek eredményét...?)

Na és persze a közösségi élet, ami kezdetben két nagy csoportra volt bonható: szervezett és spontán közösségi élményekre. Aztán ezek összemosódtak, eggyé váltak.

Osztályonként „rajokká” is alakultunk, a rajok őrsökre oszlottak. Mindenki kapott tisztséget, ami felelősséggel is járt.

A feladatok aztán rutinná váltak: daltanulás, kirándulások, az őrsi- és rajnaplók vezetése, a társadalmi munkák, mint például a bolgár hősök sírjainak gondozása, neveik betűinek újrafestése (érdekes feladat volt), az idősek látogatása és a segítése.

A jól elvégzett munkánk jutalmául év végén igazgatói, osztályfőnöki dicséreteket kaptunk, a legtöbb munkát végzők sikondai, zánkai táborozásokon is rész vehettek.

A mai tanulók leülnek a DVD-lejátszók elé megnézni egy-egy kötelező olvasmányt, mi szervezetten a város (akkor nagyközség) mozijában tettük mindezt. (Persze évenként csak 1–2 alkalommal.) Természetesen mindez csak a kötelezően megnézendő filmekre vonatkozott, mert a barátokkal, osztálytársakkal gyakran látogattuk ezen intézményt, sokszor még vasárnap délelőttönként is a „matiné előadásokat” is, minden, a szüleink által fontosabbnak ítélt foglalatosság elé helyezve.

Ki ne emlékezne szívesen az osztálykirándulások hangulatára, az orfűi, az abaligeti táborozásokra, a túrákra, a bunkerépítésekre, a szánkózásokra, a barát- nőkkel való délutáni eszmecserékre, a fiúk által kitalált ügyességi (számunkra ügyetlenségi) játékokra?!

Természetesen az így kialakult kapcsolatok nem szűntek meg az általános iskola befejezése után sem.

Függetlenül attól, kiből mi lett, (eladó, közmunkás, orvos, pedagógus, üzletember, vándorjuhász...) szívesen beszélgetünk, találkozunk egymással a már leírtak szerint: szervezetten és igen szervezetlenül, telefonon, személyesen egyaránt. Ezt így tanultuk meg, így nőttünk fel.

Sokszor gondolkodom azon, vajon át tudjuk-e örökíteni mindazt a mai fiatal generációnak, amit mi kaptunk, amit magunkévá tettünk, amivel eggyé váltunk. Nagy felelősség, ezt mindannyian tudjuk.

Iskolánk évfordulójának megünneplése, az ezt megelőző, alkalomhoz kötött, a gyerekek által elvégzendő versenyfeladatok megoldásaihoz szükséges kutatómunkájuk segítsége lehetőséget adott nagyszülőknek, szülőknek és pedagógusoknak egyaránt, hogy mindannyian, akik az elmúlt 50 évben a Kitaibel Pál Általános Iskola tanulójaként végezhettünk, újra felidézzük a szép, élményekben gazdag eseményeket, beszéljünk róluk gyermekeinknek, tanulóinknak, akik ebben a zűrzavaros világban próbálják megkeresni, megtalálni a szépet, a fontosat, mindazért, hogy emberhez méltó életet élhessenek. Legyen továbbra is ez közös felelősségünk!

Mindenkinek szép, egészséggel és szép emlékekkel gazdagított boldog éveket kívánok!

Koza Zoltánné Radosnai Edit